Fordítva - 3. rész

Sziasztok, kicsit hosszabb részt hoztam nektek, és ígérem, amilyen sűrűn csak tudok hozom az új részeket nektek. Puszi mindenkinek :D

- Most komolyan Lanie. Mi van közted és Javier között? – kérdezem meg kíváncsian. Egy kávézóban ültünk egy süti és egy kávé társaságában. Lanie-vel régóta vagyunk jó barátnők, de mióta elmentek itthonról nem beszéltünk. Nem tudott arról sem, hogy terhes lettem.
- Te sem mondtad el, hogy babát vársz. ÉS mi van közted és Castle között?
- Semmi. Barátok vagyunk. Jól kijön Sophi-val – megrántom a vállam. Tényleg nincs köztünk semmi. Néha besegít. Most is éppen a lányomra vigyáz, hogy egy csajos lazítós délutánt tudjak a barátnőmmel tölteni.
- Persze én meg a pápa vagyok. Látszik köztetek a vibrálás. ÉS mit szól Sophia apja?
- Semmit. Nem is tud róla – nagyot sóhajtok és tudom, hogy el kell mondanom neki. Talán nekem is könnyebb lesz – Mikor apa beteg lett és Los Angelesbe költöztünk megismerkedtem egy sráccal. Egyedül éreztem magam. Összejöttünk. Az elején minden oké volt. Elhalmozott minden jóval. Aztán egy idő után durvulni kezdett. Mikor meg akart ütni besokalltam és eljöttem. Csak utána tudtam meg, hogy terhes vagyok. Jobb így.

- Hát ez nem semmi kislány. ÉS apád ott maradt? – kérdezte miközben fizettünk a pincérnek és kifelé indultunk. Már sötétedett. Szinte egész délután elvoltunk.
- Megismerkedett egy nővel, szóval ott maradt – megrántottam a vállam és beülök Lanie kocsijában az anyósülésre. A kocsim Castle háza előtt van.
- Köszi, a délutánt Lanie. Feltöltött. Hétfőn találkozunk – szálltam ki a kocsiból – de még visszaszóltam – még mindig tartozol egy magyarázattal – célzok a közte és Espo között kialakult dologra. Lassúnak érzem a liftet. Ez a délután feltöltött, de már hiányzik Sophi. remélem Castle boldogult vele. Kopogok az ajtón és egy vöröshajú, idősödő nő nyitotta ki.
- Jó napot. Kate Beckett vagyok, Sophia anyukája – nyújtottam kezet zavartan.
- Szerbusz kedvesem, hívj csak Marthanak. Gyere be – már be is húzott és meg is ölelt – Sophia tündéri kislány. Semmi gond nem volt vele. Le sem szállt Richardról.
- Köszönöm – mosolyogva bólintok. Még mindig olyan furcsa, hogy Rickkel így el van.
- Velem ugyan még bátortalan. A dolgozószobába vannak – egy csukott ajtóra mutatott. köszönetképpen bólintok, és arra indulok. Finoman kopogok, aztán benyitok.
- Szia mami – pillantott fel Castle az asztalától. A látványom ismét mosolyognom kellett. A lába az asztalon pihent, az ölében ült Sophia és közben írt. Kislányom amint meglátott máris nyújtotta felém a két kicsi kezét.
- Áhá, szóval én már nem is vagyok jó? – tetetett sértődöttséget hallok a hangjában mikor magamhoz veszem az én csöppömet.
- Jó kislány voltál? – nyomok egy cuppanós puszit az arcára és kacagva nevet. Imádom mikor nevet.
- Semmi gond nem volt. Ha segítség kell, nyugodtan szólj, máskor is vigyázok rá – mosolyog rám és hírtelen zavart csend telepedik ránk.
- MI akkor most, jobb, ha megyünk. Ideje lesz lassan lefektetnem a kisasszonyt.
A nappaliban összeszedem a cuccát, felöltöztetem, és máris hazafelé tartunk. Van mikor elég egy szó vagy egy mondat és máris zavarba tud hozni. Olykor pedig meg tudnám ölni. Gyorsan fürdetem meg Sophi-t. Nem tudom mit csináltak délután Rickkel, de jól kifáradt az én csöppöm. Furcsa látni, hogy a lányom ennyire oda van valakiért, akit csak két hónapja ismer.
Állok a kiságy mellett és csak figyelem, ahogy Sophia hason fekve szuszog. Nem tudok betelni vele. Annyira hihetetlen, hogy már 9 hónapja az életem része. Minden percemet bearanyozza és képes elfeledtetni velem az anyám után maradt űrt is. Castle-nek csak nemrég meséltem anyámról, de csak nagyvonalakban. Igazából nem igazán tartom úgy, hogy nagyon nagy köze lenne, de jó barátok lettünk.

 

- Hová tetted Sophi-t? – kíváncsiskodik az író miközben egy újabb helyszín felé tartunk. Szombat reggel van, a bölcsi nem üzemel, de hála a magasságosnak elköltözött a szomszédból az a házsártos vénember, aki ott lakott és a helyére egy tündéri néni költözött, aki már párszor felajánlotta, hogy vigyáz Sophi-ra, ha úgy adódik. Hát reggel úgy adódott és ő boldogan vállalta a babázást. Korán hívtak a fiúk, hogy a Central Park nyugati részénél egy hullát találtak egy autóban.
- A szomszéd néninél van – mondom, miközben lefékezek.

- Te Beckett, nem bánnám, ha lenyomoznád a srácot, aki elhívta Alexist a bálba – azt hiszem viccel, de miután ránézek, rá kell jönnöm, hogy nem viccel és halálosan komolyan gondolja. Castle, mint aggódó apa. Ez olyan aranyos, de sosem vallanám be neki.
- Dehogy fogom lenyomozni a lányod barátját – szúrom oda miközben kiszállunk a kocsiból és a többiek felé sétálunk.
- Ne már, Alexis szerint csöndes, visszahúzódó és a szüleivel él. Pont, mint egy jó sorozatgyilkos.
- Ki a sorozatgyilkos? – szól közbe Espo mielőtt bármit is mondhattam volna az írónak.
- Castle lányát elhívták az iskolai bálra – magyarázom és otthagyom őket. Az autó felé megyek. A férfi fején egy zacskó van, ami ragasztószalaggal van leragasztva. Lanie elmagyarázza, amit az elsődleges vizsgálat alapján lát és kiderül az is, hogy valójában plasztikai sebész. Rendesen elbántak szerencsétlen fickóval. Összeszedünk a helyszínen mindent és visszamegyünk a kapitányságra. Még a kocsiból telefonálok egyet, hogy a lányommal minden rendben-e, de Anett megnyugtat, hogy Sophi tündéri és most éppen játszik.
A kapitányságon kihallgatjuk a pasas menyasszonyát, de nem igazán mondott semmi használhatót. Tanácstalanul állunk a fehér táblánál és hallgatom, ahogy mögöttem azt ecseteli, hogy a doki biztosan a feketepiacon operált ki szerveket és azért nyírták ki.
- Hogy? Azt mondod, hogy tanúvédelemben van? – hitetlenkedve nézek Espositora. Naná, hogy ilyen ügybe keveredünk bele. Nekem a gyilkos kell. ÉS tudom is már, hogyan szerzem meg az infót. A közeli pékségbe megyek és egy cukros fánkot veszek. Megkeresem az ismerős autót és a papírzacskóval a kezemben neki támaszkodom. Nem kell sokat várnom és meg is jelenik. Elmosolyodom és felé nyújtom a zacskót.
- Szia Kate.
- Ez a tied – elveszi tőlem és belenyúl – úgy emlékszem ezt szereted.
- Ennyire kiismerhető lennék? – vigyorog Will.
- Mégis csak együtt jártunk.
- Ki vele, mi kéne? – kérdezi és már bele is harap az édességbe.
- Ennyire kiismerhető lennék? – ismétlem ugyanazt, amit ő mondott.
- Mégis csak együtt jártunk - elnevetem magam és ismertetem az ügy részleteit, aztán visszatértem az asztalomhoz. Talán Will tud valamit intézni. A telefon csörög. Pár mondattal közli, hogy hol és mikor. Egy óránk van.
- Castle Sorenson összehozott egy találkát. Indulás – kiáltottam el magam és máris jött utánam.
- Mond, kérdezhetek valamit? – teljesen komolyan jön a hangja mögülem. Elmosolyodom.
- Mióta kérsz engedélyt, hogy bármit is kérdezhess? – szélesen mosolygok, mert eddig tényleg nem kért engedélyt kérdésre.
- Az anyád ügyéről van szó – a mosoly máris lehervad az arcomról. Szóval ezért volt komoly.
- Mond, mit művelsz? – nem hiszem el, hogy képes belemászni az anyám ügyébe.
- semmit. csak gondoltam, ha együtt dolgozunk…
- Nem! – gyorsan vágok közbe.
- De vannak forrásaim – nem hiszem el, hogy nem képes megérteni azt, hogy nem.
- Castle, ha belemászol anyám ügyébe, akkor végeztem veled. Megértetted? – érzem, hogy a szemeim villámokat szórnak, amik most jól jönnek elrejteni a fájdalmaimat.
- Persze – csak pár lépést lépünk a lift felé, mikor újra megszólal – de miért nem akarod kinyomozni?
- Amiért a gyógyult alkoholisták sem isznak – sóhajtok és érzem, hogy a könnyeim már a szememben vannak, nem fogom kiengedni őket, de tudom, hogy arcom éppen eléggé árulkodik – Azt hiszed még sohasem próbáltam? Gondolod még nem ismerem  betűről betűre azt az aktát? Az első 3 évben mikor itt voltam minden szabad percemben egy elvarratlan szálat kerestem benne. Egy évi terápia után jöttem rá, hogy ha nem hagyom abba, hát ez tesz tönkre. Ezért abbahagytam – megfordulok és beszállok a liftbe. Utánam jön és mögöttem áll meg.
- Sajnálom. Nem tudtam.
- Most már tudod – halkan és erőtlenül jöttek ki a szavak. Csak ne kérdezzen még többet, mert képtelen vagyok tovább beszélni. Az emlékek folyamatosan peregnek le a szemem előtt. Az az este. Az akta szavai. Anyám arca, mikor utoljára láttam.
Csend uralkodik el a kocsiban. Nem vagyok képes most beszélgetni vele. Ő is a gondolataiba mélyed. Nem akarok mást csak most Sophi-val lenni. A parkolóházban amit Will adot meg helyszínként megállok.
- Ne már, egy parkolóház? Elég közhelyes. Fogadok, hogy most jön az, hogy sötétített ablakú kocsival beállítanak.
- Castle, örülj, hogy itt lehetsz – szólok rá, de közben be kell látnom, hogy igaza van. A visszapillantóba nézve látom, ahogy bekanyarodik egy kocsi és megáll mellettünk. ÉS természetesen sötétített ablakú. Rá kell szólnom az öltönyösökre, hogy Castle velem van, különben nem engednénk be. Azt hiszem a pasast kellőképpen megijesztettük, mert néhány szónál többet nem is hajlandó mondani. Visszaülünk a saját kocsinkba és a kapitányságra hajtok.
A nyomokat ellenőrzöm és a fiúkat is ráállítottam néhány dologra. A kapitány lép ki az irodából és közli, hogy Will-t meglőtték és éppen műtik. Válságos az állapota.
- Ez csakis az én hibám – rogyok le a kórház folyosóján lévő műanyag székek egyikére. Castle mellém ül.
- Nem a te hibád – bíztat halkan.
- Ugyan Castle, ha nem erősködöm, hogy beszélni akarok a fickóval akkor nem követnek minket és akkor nem lövik le Will-t – a bűntudat, hogy az én hibám miatt történt a merénylet. Will akár meg is hallhat. Az én hibámból.
- szereted még? – kérdezi az író. A hangja komoly. Ritkán látni ennyire komolynak.

- Nem. De az, hogy az én hibámból fekszik az asztalon, borzalmas érzés.

- A munkádat végezted – tudom, hogy bíztatni akar és vigasztalni. Egy orvos lép ki a műtő ajtaján és közli, hogy Will túlélte és a megfigyelőben tartják még fel nem ébred, de jól van. Megkönnyebbülve hajtom le fejem. Egy pillanatra becsukom a szemem. Rendezem a gondolatimat és mikor felnézek, tudom, hogy a kemény rendőr állarcom van már rajtam. Nem érti a hírtelen változásomat. Látom, rajta mikor szólok neki, hogy vissza kell mennünk a kapitányságra. Elnyomtam az aggódó érzést és belevetettem magam a munkába. órákkal később már képtelen voltam bármire is figyelni. Felvettem a kabátomat és ezúttal köszönés nélkül léptem le. Castle már nem volt az irodában.
Félúton a kórház felé megálltam és vettem egy cukros fánkot. Halkan nyitottam be Will kórtermébe, de ébren volt.
- Szia.
- Szia. Hogy érzed magad? – egész jól néz ki a körülményekhez képest. Átnyújtom a zacskót ő pedig mosolyogva néz bele és már neki is áll.
- Ülj le. Jól vagyok kösz. Eszedbe ne jusson magadat hibáztatni – szól rám, én pedig mosolyogva török egyet a fánkjából.
- Azt mondtad nem eszel ilyet.
- Talán változom – rántom meg a vállam és mosolygok.
- Talán újra kéne kezdenünk – komolyan néz rám. Egy pillanatra megdöbbenek. A barátságon kívül, már semmit nem érzek Will iránt.
- Anya vagyok Will. Van egy csodálatos kislányom – elmosolyodok az arcán. Kiült rá a döbbenet.
- Hát szerencsés az íród – nem értem mire is akar kilyukadni, de nem tudok visszakérdezni, mert, kopognak és Castle lép be.
- Beszélhetnénk Kate?
- Persze. Viszlát Will.

- Szörnyen komolynak tűnsz, minden rendben? – kérdezem mikor a folyosóra lépünk.
- Ülj csak le…
- Tessék?
- Ülj le – újra csak rám szól, de nem ülök le, most már egyáltalán nem értem.
- Castle mi ez az egész? – kínos hallgatás telepedik ránk.
- Anyádról van szó… - kezdi. Érzem, hogy rémület eluralkodik rajtam és dühbe csap át. De nem egy kórházban fogok kiabálni vele.
- Szállj ki belőle – sziszegem a fogaim között – megbeszéltük már nem? Vagy ennyire nem értesz, a szavakból mond? Most pedig mennem kell a lányomért. Sarkon fordulok és hazamegyek. Ledobom a táskámat és már át is lépek Anetthez az én kicsikémért.

Fordítva - 2. rész

- Jó reggelt emberek! – lép ki Montgomery kapitány az irodája ajtaján én pedig közvetlenül utána lépek ki – Ő itt Kate Beckett. Szükségük van egy csapatvezetőre, aki gatyába rázza magukat. Fogadjanak szót neki. Az az asztala Beckett nyomozó.
Montgomery egy asztalra mutat és már vissza is megy az irodájába. Csak egy percig állt, hogy felmérje kollégák reakcióját, de nem hiszem, hogy bármit is ki tudott volna olvasni, mert nekem sem megy. Valószínűleg profik, legalább annyira, mint én.

 

- Ez valami fantasztikus. Egy pszichopata, és ahogy elvarrja a szálakat. Jó regény lenne belőle – áll meg Castle a fehér tábla előtt. Már egy hónapja vagyok az őrsön. Castle szinte folyamatosan itt lóg.  Már négy napja dolgozunk folyamatosan egy olyan gyilkosságon, ahol semmi nyom nincs. Az író csak egy órája tűnt fel. Állítása szerint, csak véletlen járt erre. Kezdek tőle a falra mászni, mindenbe beleüti az orrát, viszont mindig hoz nekem kávét.
- Megjött az ujjlenyomat a laborból – jött közelebb a táblához Ryan.
- Mond, hogy van valami – szinte könyörgök az infóért.
- Semmi. Nincs benne az adatbázisban – magyarázta.
- A francba. Ezt nem hiszem el. Valaminek lennie kell – fáradtan dörzsölöm meg az orrnyergemet. Fáradtak voltunk már mindannyian. A holttestek csak úgy záporoztak. Már azt sem bántuk, hogy Castle velünk van és segíteni próbál.
- Most már hivatalosan is segíthetek nektek – jött ki Montgomery irodájából Castle mutatva.
- MI van? – pillanatok alatt fordultam meg a székemmel és a szemeim fennakadtak.
- A polgármester nagy rajongóm. Beszállhattam mellétek. Persze saját felelősségre – mosolygott a férfi.
- Már csak azt hiányzott, hogy egy nagy gyereket is pesztráljunk – jegyeztem meg némi éllel a hangomban.

- Ugyan már sokat tudok segíteni. Lehet, hogy ezt is a maffia csinálja – felhúzom az egyik szemöldököm. Jobb, ha csendben maradok, mert olyat mondok, amit még magam is megbánok.
- Kérlek tesó fáradtak vagyunk az ötleteidhez – jegyezte meg Esposito és a bögréikkel együtt a pihenőhöz indult. Az órámra nézek. Még fél órám van, hogy elmenjek Sophi-ért a bölcsibe. Fáradt vagyok. Miután hazamentem otthonról folytatom a munkát. Minden áldott este. Telefonon tartom a kapcsolatot a fiúkkal és úgy segítek nekik. Épp úgy, mint ők, az éjszakákat kevés alvással és sok munkával próbáljuk elütni. Jah, és sok kávéval tartjuk magunkat ébrem. Én is a pihenő felé indulok, de csak az ajtófélfáig jutok. Hírtelen szédülés uralkodik el rajtam. Az ajtóban kapaszkodok meg, de amilyen gyorsan jött a szédülés, olyan gyorsan ment is.
- Hé, Beckett jól vagy? – Castle hangja mögülem jön és finoman a vállamra teszi a kezét. Hangja ezúttal aggódó és nem pedig olyan gyerekes, amilyen szokott lenni.
- Szerintem kimerült haver. Attól, hogy haza megy innen velünk dolgozik, csak épp otthonról. Napok óta nem aludt egyikünk sem, ráadásul neki ott van még a kicsi is – magyarázza Esposito. Az arcát látva, körülbelül ő azt hitte egyedül vette észre a rosszullétemet, de tévedett. A fiúk rendőr lévén jó megfigyelők.
- Jól vagyok Castle. Mennem kell a lányomért – lesöpröm magamról a kezét és az asztalomhoz lépek. Castle kétkedve néz rám, és nem kerüli el a figyelmem Ryan nem leges intése.
- Nem engedem, hogy így vezess. Túlfáradt vagy – máris felkapta az asztalom mellett lvő székről a kabátját.
- Castle nem vagy az apám. Békén hagynál végre? – hírtelen csattantam fel.
- Nem valóban, de gondolj a lányodra. Mi van, ha elalszol a volánnál – elég volt csak megemlítenie Sophit és már meg is győzött. Azt hiszem rosszul esett neki, hogy úgy rászóltam.
- És a kocsim?

- Majd reggel beugrok értetek.
- Nem vitázok, de csak mert fáradt vagyok – már a felvonót vártam. Castle még idejében ugrott be mielőtt a következővel kellett volna jönnie. 
- Bemenjek érte? – kérdezte Rick mikor odaértünk.
- Nem fogják oda adni.
- Miért nem?
- Mert én vagyok az anyja Castle – szúrtam oda és ki is pattantam a kocsiból.
- Szia, cicám, itt a mami – ölelem magamhoz szorosan a lányom. Napjaim fénypontja volt mikor Sophi-val lehettem. Bearanyozta az életemet. Gyorsan felöltöztettem és már újra a kocsiban ültünk. Sophi édesen gagyogott hátul, ránk pedig nyugodt csend telepedett. Nem volt kínos.
- Várj Beckett, segítek – pattant ki Rick mikor meglátta, hogy a baby hordóval és a két táskával egyensúlyozok. Kivette a kezemből Sophit és együtt indultunk fel.
- Kész só zsák ez a csaj – tette le Rick a hordót a nappaliban és már ki is szedte belőle a kislányt.
- Figyelnél rá egy kicsit? Átöltöznék – kérdeztem fáradtan. Ő csak bólintott én meg eltűntem a hálószobám ajtaja mögött. Hangok szűrődtek be. Azt hiszem Rick Sophi-hoz beszél.
- Mit szólnál hozzá, ha főznék egy kis vacsit nektek a mamival? Mit gondolsz, nagyon kiakadna? Azt hiszem, a mamid nem igazán kedvel engem, de hát nem kedvelhet mindenki egy ilyen őrülten jóképű fickót igaz? – hallom, hogy a lányom visszagagyog neki.

- Castle mit csinálsz? – lepődök meg, mikor kilépek a szoba ajtón.
- Vacsorát nektek. És mielőtt megszólalnál, tudom, hogy Sophi ennyi idősen még nem ehet olyat, mint te. Csak segíteni akarok neked.
- Castle boldogulok egyedül is. Ha nem boldogulnék, akkor szóltam volna apámnak, hogy költözzön haza velem – magyaráztam, miközben eszembe jutott a látvány, amit akkor láttam, mikor beléptem a konyhába. Sophi igen bátortalan tud lenni az idegenekkel, pláne a férfiakkal, de Castle-vel az első pillanattól kezdve jól kijött.
- Beckett lazíts egy kicsit.
- Nem szállsz le rólam igaz? – nagyot sóhajtok és érzem, hogy lassan megadom magam.
- Nem – mondta és máris a kezembe nyomta a lányomat – foglalkozz a lányoddal.
Átvettem a kicsit és a nappaliba sétáltam vele. Az ott lévő játék szőnyegre ültettem és figyeltem, ahogy játszadozik. A csajszi nemrég jött rá, hogy milyen gyorsan is tud mászni. Szinte már rodeózik a nappaliban. Megáll a kanapénál és felnéz rá. Ott van a rongybabája amit apámtól kapott. Rámutat, de én nem mozdulok. Úgy látom megunta a várakozást. Megmarkolja a kanapét és lassan feltornázza magát álló helyzetbe. A szemembe könnyek szöktek mikor megláttam az én álló babámat. Diadalittasan mosolyog rám.
- Castle! – kiáltok a konyhába. Úgy érzem, ezt neki is látnia kell.
- Mi az? – jött ki a konyhából és ő elmosolyodott. Sophi csak ide-oda kapkodta a fejét közöttünk. Hírtelen elengedte a kanapé szélét és a popsijára esett.
- Még szerencse, hogy a pelus megvéd kislányom – felkaptam és magamhoz öleltem – annyira büszke vagyok rád cicám.

Fordítva - 1. rész

Sziasztok, mivel a másik történetemmel megakadtam és olvasnivaló nélkül azért nem akartalak hagyni titeket, ezért itt egy új. Szintén olyan, mint amit altalában nálam olvashattok, nem megszokott :D
Gondolkodtatok már azon, ki hogyan illeszkedhetett be az őrsbe? Hát én igen :D
Remélem elnyeri tetszéseteket :D
Jó olvasását

 

 

***

Megállok a pihenő ajtajában és nézem, hogy a férfi a lányom fölé hajol.
- Hát te? Kié vagy picur? – magyarázza neki és hallom, hogy a sírás máris abbamarad. Hihetetlen. Apámon kívül eddig minden férfitől hatalmas ordításba kezdett. A pasas háttal áll nekem. Fogalmam sincs ki ő, de a lányomra nagy hatással van. Látom, hogy a nagy zöld szemével huncutul mosolyog rá. Lábait meglódítja és a takaró, amivel a babahorozóban betakartam már félig le is rúgta.
- Szóval ki nevetsz? – kérdezte és már meg is csikizte.
- Jó napot. Sajnálom, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar felébred – odasétálok és megigazítom a kis rózsaszín plédet. Most látom csak ki is valójában a férfi. A lányom igazán tud pasizni, máris megfogott egy hírességet. Észrevétlenül mérem végig őt, és meg kell, hogy állapítsam magamban, piszok jól néz ki.
- A magáé? Nagyon szép kislány. Nekem is van egy, bár ő már a kamaszlányok útját járja . Óh, be sem mutatkoztam. Rick Castle – kezet nyújt és elfogadom.
- Ismerem magát, mármint a könyveit. Kate Beckett, ő a lányom. Sophia. Maga az első férfi apámon kívül, akit ha meglátott nem kezdett hatalmas ordításba. Elnézést, de most mennünk kell, még sok dolgom van, holnap pedig már kezdek melózni.
- Itt fog dolgozni? – tette fel a kérdést, miközben figyelte, ahogy felöltöztetem.
- Igen. Már régebben voltam itt. Ismerem a srácokat, de akkor nem volt alkalmas, hogy itt dolgozzak. Holnap kezdek. Viszont látásra.
- Viszlát – intett ő is, mi pedig a lifthez sétáltunk. Megnyomtam a hívó gombot és beléptem Sophival a liftbe.
- Korán kezded a pasizást kislányom – megsimogatom a puha baba pofit. Gyöngyöző kacagás lett a jutalmam. Imádom, ahogy a lányom nevet. Egyre több mindent fedez fel magán és a környezetén. Nehéz egyedül nevelni egy gyereket, de sosem panaszkodtam. Sophi mindent feledtet velem. Én választottam ezt az életet és így jobb nekem is, és neki is. Amint beléptem a lakásba Sophival a telefonom máris csörögni kezd. Gyorsan az asztalra teszem a hordozót Sophival együtt és már fel is veszem a telefont, aminek a kijelzőjén apa képe villog.
- Szia, Katie – hallom apa mosolygós hangját.

- Szia, apa. Mi újság?

- Hogy vannak az én tündérkém?

- Jól. Holnap kezdek a 12-eknél. Van a közelben egy bölcsi, oda írattam be Sophit. Ráadásul még

Esposito is megismert. A másik srácot nem ismerem.

- Lehet, hogy vissza kellett volna mennem veled New York-ba.
- Mi az apa, csak nem hiányzunk? Elboldogulok, ne aggódj. Te csak maradj Margarettel.

- Ha valami kell, akkor hívjál, és én azonnal indulok – hallom a hangján, hogy ideges, de az új barátnője majd biztosan lefoglalja.

- Megyek apa, az unokád épp reklamál az uzsonnáért. Szeretlek, szia.

- Én is szeretlek titeket kicsim. Szia.

Bontottuk a vonalat.
- A nagyapád felettébb aggódós lett mióta te megszülettél cicám – kiemelem a kislányomat és a nappaliban lévő mobilkiságyba ültetem. A konyhából így tökéletesen szemmel tudom tartani, amíg én az uzsonnáját készítem.
- Éhes vagy manóm? – kapom ki a kiságyból és abban a pillanatban megszólalt az ajtócsengő. Nem várok vendéget és az ismerőseim sem igazán tudják, hogy visszaköltöztem New York-ban. Kinyitom az ajtót és meglepetésemre az író áll az ajtóban.
- Elnézést a zavarásért, de ez kiesett a táskájából. Megnéztem hol lakik, de esküszöm, hogy mást nem néztem benne.

- Észre sem vettem, hogy kiesett. Köszönöm szépen. Bejön egy kávéra? – elvettem tőle a pénztárcámat és illedelmesen behívtam. Reméltem, hogy nem mond igent. A lakás még tele van dobozokkal, egyelőre Sophi szobája van teljesen kész, hogy megszokja az új helyét. Már örülök, hogy nem adtam el a régi lakásomat csak bérbe adtam.
- Nagyon szívesen. Nos, holnaptól az őrsön fog dolgozni?
- Maga mindig ilyen kíváncsi? – kérdeztem miközben az asztalra tettem a baby hordozót, becsatoltam Sophit, felraktam a kávét és már vissza is ültem a reklamáló lányom elé.
- Jól van jól van, adom már – belekanalaztam a reszelt almába és Sophi máris hatalmasakat tátogott.
- Férjnél van?
- Köszönöm a sok kérdést Mr. Castle. Nem vagyok férjnél, de nem válaszolt, maga mindig ilyen sok kérdést tesz fel? – felpillantok, de a lányom abban a pillanatban kifújja a pépet, ami persze szanaszét röpül és engem is beterít az alma.
- Sophia – sóhajtok egy nagyot, majd az íróra nézek – Figyelne rá, rögtön jövök.

A fürdőbe szaladok, hogy leszedjem magamról az almapépet. „az anyaság csodás pillanatai” mormogom magamnak. Zavar a férfi sok kérdése. Megmagyarázhatatlan érzést érzek a közelében.
- Köszönöm, hogy figyelt rá. Mit keresett egy regényíró a 12-eknél? – na jó, közben még arra is rájöttem h a lányom már csak játszik az étellel, így inkább karba vettem.
- Jóba vagyok a fiukkal, időnként meg szoktam őket látogatni és a kapitány is rajong a könyveimért. Persze az én könyveimért csak rajongani lehet – jegyezte meg viccesen és cseppnyi önteltséggel a hangjában. Szemforgatással jutalmazom. Elé rakok egy bögre kávét és én magamnak is töltök egyet.
- Mit szólna, ha megmutatnám maguknak New York nevezetességeit.
- Ne fáradjon, itt nőttem fel, csak 3 éve költöztem el, de már vissza is költöztem. Ide köt az életem – rántok vállat.
- Most jobb, ha megyek – áll fel – köszönöm a kávét. Tegeződhetünk? – kérdezi mikor kilép az ajtón.
Magasra húzom a szemöldököm.
- Viszlát, Castle.
- Viszlát, Beckett.

***

Ui.: A cím nem valami kreatív, de nem jutott jobb eszembe :D

***

 

Sophia Beckett

Értesítés!!!

Kedves olvasók!

Ezúton értesítelek benneteketet, hogy indítotam egy új blogot, amin a független történeteimet olvashatjátok. Ez sem fog véget érni, pérhuzamosan fog futni, temészetesen ahogy az időm engedi, hisz idén érttségizek és fontos a tanulás. Minden esetre nézzetek be oda is.

http://christinenovellai.blogspot.hu/ 

Változó élet - 11. rész

Sziasztok!
Itt az újabb rész, remélem elnyeri tetszéseteket :)
Várom a véleményeket a benne történtekről és, hogy ti mire számítotok... hangsúlyozom, hogy a történteken ami történi fog nem fog változtatni egyik esetleges ötlet sem :) az alap megvan írva belőle...

Jó olvasást!

 

...

 

 

- Minden rendben kedvesem? Olyan csendes vagy – kérdezi meg Martha miközben a vacsorát csinálja. Ariella a nappaliba játszik az apjával, én pedig a konyhaasztalnál ülök elárvulva. Haszontalannak érzem magam és egyedül.  Pedig nem vagyok egyedül.
- Persze. Elfáradtam ma – felelem és elnyomok egy sóhajt. Remélem, nem jut eszébe, hogy ma voltunk orvosnál.
- Nem vagy egyedül Katherine. Bármit mondott is az orvos… - hallom, hogy kihúzza a széket, leül és megfogja a kezem. Martha bármennyire is szétszórt és bohókás, azért nagyon okos. Szeretem mikor anélkül veszi észre az ember baját, hogy az beszélne róla. Olyan anyás. ÉS ez az érzés még jobban hiányzik, mióta én is anya vagyok. Hiányzik az anyám. Hogy lássa a gyerekeim, hogy tanácsot kérhessek tőle.
- Oh Martha! Műthető a szemem, de… - elhallgatok. Nem tudom elmondjam-e.
- Ez nagyszerű hír, de nem ez nyomja a szíved igaz?
- Terhes vagyok – suttogom – nem akartam Martha. Illetve akartam. Szeretem a fiad és szeretnék neki még szülni, de… - a sírás fojtogat, és inkább megint csak elhallgatok.
- De nem így – fejezi be helyettem és megsimogatja a kezem – Tudom, hogy szereted Richardot. Lehet, hogy nem így szeretted volna, de már itt van. Ő nem tehet róla. És ő épp úgy szerelem gyerek, mint Ariella.
- Nekünk… - közbe akarok vágni, hogy elmagyarázzam, gondjaink voltak a baleset óta, de félbeszakít.
- Had fejezzem be. Nem vagyok vak, láttam, hogy gondok voltak köztetek, de kitartottatok egymás mellett. Látom, hogy mióta a lányotok megszületett csak nagyobb lett a szerelmetek. Ez a szerelem segít át ezen az időszakon és mikor meglesz a baba, biztos vagyok benne, hogy megműtenek és láthatod őt is és minden mást.
- De nem láthatom, ahogy nő a pocakom. Az ultrahangfelvételeket és még sok mást.
- Ez egyszerűen áthidalható. A videó kamerát már rég feltalálták kedveském – kacagja el magát. Ilyen egyszerű lenne, csak én bonyolítottam túl? Nincs időm elgondolkodni ezen, mert Ariella mászik az ölembe.
- Anu – szusszant egyet, aztán fészkelődik egy kicsit és hozzám bújik.
- Mi az babám?
- Ejfájadtam. Apucsi kejgetett, de én dőzstem – olyan büszke a hangja, hogy nevetnem kell, de visszafogom magam.
- Ügyes vagy kincsem – megpuszilom a buksiját amit előzőleg a vállamra hajtott.
- Apucsi máj öjed – jegyzi meg, belőlem pedig felszakad a jóleső nevetés.
- Hogy én? Öreg? – háborog, én pedig kapok egy gyors puszit – Miről beszéltetek anyámmal. Minden rendben?
- Persze. Csak beszélgettünk. Olyan… - elharapom a mondta végét, de ő befejezi.
- Anya, lánya beszélgetés. Remélem megnyugtatott – szinte hallani, hogy közben mosolyog. Szélesen elmosolyodok és tudom, hogy ez megnyugtatja.

- Kész a vacsora. Kicsi lány szaladj kezet mosni és szólj Alexisnek – kéri kedvesen Martha.
- Én máj nad vadot – kéri ki magának és már szalad is. Hallom, hogy trappol a lépcsőn fel. Egyszer biztos leesik. Az ember hiába szól rá, hogy ne fusson.
- Ne fuss a lépcsőn! – kiált utána Rick.
Örülök, hogy néha ő is fegyelmezi, már amikor nem épp elolvad attól, ahogy a lánya ránéz. Így nem oszlik meg a szemében a jó és rossz szülő szerepe. Tudja, hogy bizony, ha rosszat csinál, apuci épp úgy rászól, mint anyu.
- Jó étvágyat – érkezik meg közénk Alexis, Ariella pedig ki is jelenti, hogy ő a nővére mellett akar ülni.
- Hívott már?
- Igen – sóhajtja, de nem vallatom tovább, inkább nekilátok a vacsorának. Az elmúlt napokban Alexis bevallotta, hogy Pi-vel nagyon összevesztek és nem véletlenül alszik itthon. Azt hiszem Rick is tudja, különben rákérdezett volna, hogy kiről is van szó, de bölcsen nem szól semmit.

 

Lassan haladok végig a folyosón, hogy véletlenül se menjek neki semminek. Csend van a lakásban. Rick ír, Ariella pedig a délutáni alvását tölti. Halk szipogás üti meg a fülem. Megállok és figyelek. Azt hiszem Alexis az. Kopogok, és csak akkor nyitok be, mikor a tesséket hallom. Tanácstalanul állok meg. Nem tudom, merre induljak.
- Erre gyere. Az ágyon vagyok – a hang után megyek és akaratlanul is kiérződik a hangjából, hogy sírt.
- Minden rendben? – kérdezem finoman, miután leülök az ágy szélére.
- Veszekedtünk – suttogja – azért vagyok még itthon.
- Ez még nem a világ vége – bíztatom. Tudom, hogy nem veszekedtek még és bármin is kaptak össze, megviseli Alexist.
- Furcsa dolgai vannak mostanában. Nagyon furcsa. Lehet, hogy megcsal. Mikor kérdőre vontam, kiabálni kezdett velem. Azt mondta, észre sem kéne vennem, és hogy tanuljam meg befogni a számat és becsukni a szemem. A szomszédok is hallották a kiabálást. Mostanában velem is furcsa.
- Oh, kicsim!  A férfiak kiismerhetetlenek. Talán jobb, ha egy kicsit távol vagy tőle – próbálom vigasztalni.
- NE mond el apunak, tudom, hogy mi a véleménye róla – szinte könyörögve kéri.
- Rendben – válaszolok és tudom, hogy ezzel ő lezártnak tekinti a beszélgetésünket.

 

A csendes vacsorát Ariella meglepő kérdése zavarja meg.
- Ajetszisz miéjt nem úd hív hod anucsi? – a háromévesek gyermeki kíváncsiságával kérdezősködik – Apucsit apunat hívja.
- Mert én nekem más az anyukám – magyarázza finoman a nagylány.
- De attój méd szejeted az anutámat?
- Hát persze, hogy szeretem az anyukádat – válaszol a furcsa kérdésre Alexis.
- Ajetszisz – sóhajt nagyot az én pöttömöm és tudom, hogy valami számára komolyat készűl mondani – úd szejetjet.
- Én is szeretlek húgi.
- Cicám, mi lenne, ha befejeznéd a vacsorádat? – kérdezek rá a lányomnál.
- Jó – válaszol és ismét csend lesz, egészen addig, amíg be nem fejezi, és már felfelé szalad a lépcsőn, hogy megetesse a babáját. Megpróbálok segíteni, leszedni az asztalt, de a kezemmel meglökök egy poharat, ami csörömpölve törik össze. Könnyek futnak a szemembe és bármennyire is nem akarom kiengedni, már végig is folyik az arcomon.
- Semmi baj Katherine ez mindenkivel előfordul – nyugtat Martha én pedig sírva rogyok a székbe.
- Kate – húz fel Ric és az ölébe ültet.
- Nem vagyok már jó semmire – motyogom, miközben a nyakához dugom könnytől nedves arcom.
- Ne mondj iylet. Ez nem így van – vígasztal és egy apró szerelmes csókot is kapok.
- Van kedved egy öreg emberrel hancúrozni? – suttogja a fülembe és ennyi elég hozzá, hogy elmosolyodjak.
- Engedem, hogy bebizonyítsd, nem vagy öreg – ugyanúgy suttogok, és már érzem, hogy keze a fenekemre csúszik.
- Még szép, hogy megengeded – csíp a hátsómba és nevetve ugrok meg.   
Most már vidám civódásunkat Rick telefonja szakítja félbe. A kijelzőn Espo neve villog.
- Helló pajti, mi a helyzet?... aha… hangosítalak – motyogja a készülékbe és már ki is hangosítja.
- Szia, köszönök én is.
- Mondanunk kell valamit. Bejöttök? Vagy mi menjünk oda? Viszont most.
- Történt valami? – kérdezem meg óvatosan, mert a kollégám hangja elég aggódó?
- Találtunk valamit… a veled történtekkel kapcsolatban…



Változó élet - 10. rész

Sziasztok :)
Ez a rész rövidebb lett mint terveztem, de azért elkészült.
Azt hiszem az életem lassan belesodródik egy mederbe, ami kéynelmes, bár van mi hiányozzon belőle. Lassan megnyugszom. megtanulom elfogani, hogy a dolgok amik történnek, okkal történnek. MIndennek van miértje, de lehet hogy csak később tudjuk meglátni mi is az. A kérdés az valyon későn látjuk-e meg?

 

Félretéve a mélázást, remélem tetszik ez a rész is. ÉS had gratuláljak ezúton is Raina-nak az első helyért.

...

Kézen fogva sétálunk be az óvodába. Mióta nem látok ritkán mozdulok ki otthonról. De nem akarom, hogy Ariella túlságosan is érzékelje a változást. Rettentő ijesztő, hogy az oly természetes New York-i forgalomból, most csak a hangok vannak. A baleset előtt sokszor jöttem el a lányomért. Ha kellett egy-egy ügyből is kiszakítottam magam egy órácskára. Ha több időm volt, elmentünk sétálni, a kedvenc cukrászdánkba. És Ariella igazi nőként, imádott az üzletek között sétálgatni és a ruhákat nézni. Fogalmam sincs kitől örökölte, mert tőlem nem az biztos. Sokszor Lanie-nek kellett elcipelnie egy-egy bevásárló körútra. Ahogy a csoportba lépünk hatalmas gyerek zsivaj van, de szinte azonnal hallom, ahogy a mi kis csöppünk felkiált, és felénk trappol. Milyen furcsa, hogy szinte ezernyi gyerek közül felismerem pont az én lányom cipőjének a hangját. Mindig azt hittem a hatodik érzék mese csak hungbug, de nem. Létezik, és viszonylag gyorsan kifejlődik.
- Anucsi! – visítja, és olyan erővel csapódik a lábamnak, hogy hátra kell lépnem, nehogy elessek. Rick óvó keze tartja meg a hátam.
- Szia, pindurom – fel is emelem. Pici kezeivel a nyakam öleli és két cuppanós puszit kapok – úd szejetjet.
- Én is szeretlek kiscicám – puszilom meg és visszateszem a földre.
- Szia hercegnőm, mehetünk haza? Apu felöltöztet, jó?
- Aha – vágja rá – apucsi! Téded is szejetjet.
Olyan hangon mondja, mint aki menten elolvad. Hallom a puszi csattanását. Úgy szeretném látni. Imádom az édes apa lánya jeleneteket.

- Apucsitám! Apucsitám! – Ariella már akkor az ajtóban toporog mikor Rick még csak valószínűleg épp a liftben van. Mióta a délutáni alvásból felébredt az ablakban ücsörgött és pisze nóziját az üvegnek nyomva leste az utcát, mikor száll ki az apja a taxiból. Hiába találkoztunk vele egy hétvégét Hamptonsba, azért a 3 hét nélküle hosszú volt a kicsi lánynak. A zárban már fordul a kulcs én türelmesen állok a konyha ajtóban, a jelenetet figyelve. Ahogy nyílik az ajtó, Rick éppen csak le tudja tenni a csomagokat és a kisebbik lánya máris csimpaszkodik rajta.
- Apucsitám! – visítja örömében, ő pedig könnyedén kapja fel és dobja a levegőbe a lurkót. Elhiszem, hogy másfél évesen még könnyű és biztos, hogy nem ejti el, azért ilyenkor mindig kihagy a szívem egy ütemet, viszont a következő pillanatban, olvadt fagyiként folyok szét. A szeretet, amivel apa és lánya ölelik egymást, szinte vágható a levegőben. A vacsora alatt képtelen vagyok a saját kis etetőszékébe ültetni a lányomat. Csak az apja öléből hajlandó enni. A fürdetést is ő csinálja, én pedig csendesen meghúzódok és hagyom, hogy Ariella kiélvezze az apukája jelenlétét.
- És boldogan éltek, míg meg nem haltak – ér véget a mese. A kép édes. Rick bent fekszik Ariella ágyában a kicsi pedig az oldalához bújva aludt el a mesén. Óvatosan mászik ki mellőle, takarja be és puszilja homlokon.
- Már rég elaludt a mesén – suttogok a szájába mikor az ajtóban megcsókol.
- Tudom, de olyan jó volt, ahogy szuszogott. Hiányoztatok.
- Imádom az elolvadt apukát – csókolom meg és becsukjuk a gyerekszoba ajtaját.

 

- Tapot szütitét isz? – térek vissza Ariella könyörgő hangjára és mielőtt válaszolhatnék, hogy majd otthon sütizünk, Rick már válaszol is.
- Hát persze hercegnőm.
Nem változtatom meg amit Rick ígért neki, hisz azzal aláásnám az apja tekintélyét. Bár jobban örültem volna, ha egyből hazamehetünk. A cukrászda nincs messze, így gyalog megyünk. Ariella közöttünk sétál, és mindkettőnk kezét fogja. Megállás nélkül csacsog, annyi mesélni valója van, mintha nem is egy napot lett volna az óvodában. Nagy dumás és Martha szerint biztosan író lesz belőle, mint az apja. Amíg nem rendőr lesz belőle, addig semmi gondom. Azt hiszem lassan felfogom, milyen érzés lehet apámnak. Belépve a cukrászdába finom illatok fogadnak minket. A nyál a számban összefut és máris egy csokis torta szelet után áhítozok. Vagy inkább valami savanyút ennék? Máris kezdenek előjönni a terhesség velejárói. Mégis egy csokis szelet mellett döntök és a lányom máris hangsúlyozza, hogy ő bizony olyat kér, mint az anyukája. nevetve esszük a sütinket. Felszabadultan érzem magam és egy vidám pillanatban észreveszem, hogy a kezem a hasamra tévedt. Lehet, hogy nem terveztük őt, de itt van. Ő kettőnk babája, épp úgy ahogy nagyobbik babánk is akinek éppen megint be sem áll a szája. Talán okkal van itt. Szent ég! Mikor kezdtem el úgy gondolkodni, mint Rick? – Minden rendben? – kérdezi Rick gyengéden.
- Minden a legnagyobb rendben. Nem vagyok egyedül – mosolygok rá, és tudom, mennyi jelentése van ennek a mondatnak, de mindegyik igaz.

Változó élet - 9. rész

Nehezen jött össze ez a rész, de itt van. Egy különleges napon. Egy olyan napon, mikor azokra a szeretteinkre gondolunk, akiket elveszítettünk és már odafentről figyelik lépéseinket. Ezen a napon más ott állni a hideg márvány előtt, mint egy átlagos napon.
Én is ott álltam. Ismét. Elvesztett szeretteimre emlékezve. DE ezúttal nem volt senki, aki lelki támaszt nyújthatott volna. Egy évvel ezelőtt ugyan ezen a napon a havas temetőben nem egyedül ácsorogtam. Támogatóan szorongatta valaki a kezem, aki mindig ott fog lapulni a szívembe, de idővel máshogy.

http://www.youtube.com/watch?v=j0C-7hZSgMA 
Szóljon azokért, akik már nem lehetnek velünk

 

 

Rick szinte úgy állít fel a fotelból. Kábán köszönök el és hagyom, hogy kivezessen a folyosóra.
- Kate… Kate mondj már valamit – megrázza a vállam és hallom a hangján, hogy aggódik.
- Nem kéne terhesnek lennem. Nem akarom – nyöszörgök és sírni kezdek. Magához ölel, és a hátamat simogatja egészen addig, amíg a sírásom alább nem hagy – haza akarok menni – szipogom. Átkarol, és a kocsihoz visz. Az úton egyikünk sem szólal meg. Az agyam szinte zsibbadt és már gondolkodni sem gondolkodok semmin. Azt sem érzékelem, hogy az autó megáll, csak mikor nyílik az ajtó és Rick megfogja a vállam.
- Itthon vagyunk – segít kiszállni és befelé megyünk. Még mindig nem beszélünk. Egyenesen a szobába megyek és elfekszek az ágyon. Terhes vagyok, pedig nem akartam. Nem vakon. Akaratlanul kúszik a kép az agyamba mikor megtudtam, hogy Ariella úton van.  

 

- Castle kérlek, hagyd egy kicsit Alexist. Te is ismered a lányodat, ha megbékélt, akkor hívni fog. Egyébként Pi nem is olyan rossz ember – magyarázok, miközben a kék kesztyűt húzom a kezeimre. Rick nem képes elfogadni, hogy Alexis már felnőtt. Nem akarja elfogadni Pi-t és ez a lánynak fáj. Érthető. De ha belegondolok, az én apám épp így nem fogadta el és csak az lett belőle, hogy jobban lázadtam. El kell, hogy beszélgessek Rickkel, vagy elveszíti a lányát.
- Elvette a lányomat – szinte duzzog, ahogy belépünk, a sikátorba ahol a többiek vannak. A hulla mellől éppen Lanie áll fel. Azt hiszem durva a helyzet, a halottunk egy lepedővel van letakarva. megemelem a takarót és a látvány sokkol. A férfi torka el van vágva, a hasa felvágva és a zsigerei kifordítva. Undorító látvány és érzem, hogy a gyomrom kiadni készül a reggelit, amit megettem. Eldobom a lepedőt és egy távolabbi kukához rohanok és hányok.
- Mi van veled kislány? Nem szoktál a helyszíneken hányni, bármilyen undorító – jegyzi meg Lanie, nekem pedig a döbbenettől magara szöknek a szemöldökeim és tágra nyílnak a szemeim. Lanie egy félmosoly kíséretében úgy csinál mintha nem vette volna észre a dolgokat. Miután elvégezzük a dolgokat a helyszínen az autóhoz megyünk. Mielőtt Rick beülhetne, megállítom, ő pedig értetlenül néz rám.
- Castle, hánytam – jelentem be suttogva és ijedten.
- Elhiszem, undorító volt – rántja meg a vállát és ülne be az autóba, de én megállítom.
- Castle azt hiszem terhes vagyok – kicsit hangosabban jegyzem meg, de mire körülnézek már senki sincs itt a csapatból.
- Biztos vagy benne?
- Lanienek igaza van, sosem hánytam helyszínen. Ha látom a csíkot elhiszem – egyikünk sem mer örülni. csak beülünk az autóba és hazafelé vesszük az irányt, útba ejtve egy drogériát. Nem terveztünk még babát, de ha jön, nem bánom. Szeretem Ricket.
Gőzerővel csinálom meg odabent a tesztet és mikor meglátom a két csíkot, elsírom magam. Megemelem az apró tesztet és kilépek az ajtón.
- pozitív – suttogom, mert a könnyeimtől nem tudok megszólalni. A karjaiba kap és megpröget. Hangosan kiabálja az „apa leszek” mondatot egészen addig amíg le nem tetetem magam, mert elszédültem.

 

Most is úgy kéne örülnünk. Miért nem tudunk? Mert vak vagyok. És terhes vagyok.
- Miért kell vakon végigcsinálnom – suttogom magam elé, miközben letörlöm a könnyeimet.
- Nem egyedül kell végigcsinálnod, utána pedig megműtenek, látni fogod őt is és Ariellát is – halkan és kedvesen suttog, miközben mellém fekszik és magához húz. Olyan szorosan bújok hozzá, amilyen szorosan csak lehet.
- nem örülsz a babának? – kérdezi meg és nekem csak most fut át az agyamon, hogy minek is nem örülök? A babának nem? Vagy a helyzetnek nem? Hisz nem a baba tehet róla.
- Azt hiszem, a helyzetnek nem örülök. Nem akarok úgy szülni, hogy nem látom őt, nem látom, ahogy nő a hasam és nem látok egyetlen ultrahang felvételt sem.
- Minden képünk meg lesz. Az orvos azt mondta a baba után megműthetnek. Ugyan úgy lesz képünk erről a terhességedről, mint az előzőről. Ugyan Kate, ez csak egy újabb akadály. Ő épp úgy szerelmünk gyümölcse, mint Ariella. Nem vagy egyedül. Együtt menni fog – kezét az arcomra simítja és lágyan, szerelmesen csókol – ami engem illet, örülök, hogy újra apa leszek.
Csak elfekszem a karjaiban és próbálom tisztába tenni a dolgokat. Tisztán látni a helyzetet. Terhes vagyok. ÉS ahelyett, hogy örülnék, gyászosan siránkozok. Rick tenyere a hasamra csúszik. Megemelem a kezem, aztán visszateszem. Habozva ugyan, de Rick kézfejére simítom a tenyerem. Van ott bent valaki. Felelősséggel tartozom érte. A szerelmünk gyümölcse. Akkor is, ha vak vagyok. De láthatom. A gondolatok, csak úgy kavarognak a fejembe a fáradtság pedig az elmémbe kúszik, míg végül megadom magam és elalszom.

 

- Kate… Kate, kicsim ébresztő – Rick a vállamat rázza, én pedig ásítva ülök fel.
- Azt hiszem elaludtam – nyöszörgöm és eszembe is jutnak az elmúlt óra eseményei.
- Elmegyek Arielláért – kapok egy puszit a homlokomra és indulna, de megállítom.
- Én is megyek – lemászom az ágyról és a fürdő felé botorkálok, hogy azért álomtól kócos tincseimet kifésüljem.
- Biztos? Miért nem pihensz?
- Semmi baj. Megígértem Ariellának, hogy ketten megyünk. A gyerekeimet nem hagyom cserben – akaratlanul jött a többes szám, de nem javítok, hisz már ketten vannak.